Hutter Bernadett-coach

Énstúdió

Kettős mérce

Bizonyára sokan emlékszünk még iskolai éveinkből, vagy talán gyermekeink is jöttek úgy már haza az iskolából, hogy anya, én nem csináltam semmit, mégis megbüntettek. (És tényleg nem csinált semmi olyat, ami büntetést érdemelt volna.)
Mit érez ilyenkor a gyerek? Azt, hogy igazságtalanul bántak vele és megszégyenítették társai előtt.

Történt nem olyan rég alsó tagozatban, hogy egy farsangi teadélutánból maradt nassolnivalót másnap kiosztották a gyerekeknek azzal a felszólítással, hogy gyertek ki, vegyetek belőle. Mikor Palika  kiment és vett a süteményből és már indult vissza a helyére, akkor Matild néni megállította, hogy te nem voltál ott tegnap, arra te nem hoztál semmit, nem is vehetsz belőle, tedd vissza, csak az vehet, aki hozott. Pali két kis társa szeretett volna adni a kisfiúnak, de a tanerő még ezt is megtiltotta a gyerekeknek.

Mi történt itt? Három dolog.

A pedagógus az osztálytársak előtt megalázta és hátrányosan megkülönböztette a gyereket – ezt mint tudjuk a törvény bünteti –  illetőleg ebben az esetben a kettős mércét alkalmazott, mert Pali mikor otthon ezt elmesélte az édesanyjának akkor elmesélte azt is, hogy Matild néni mindig azt szokta mondani, ha valaki valamit kivesz a közösből, azt már oda nem teheti vissza. A két kis osztálytárs akaratlanul is tükröt tartott Matild néninek azzal, hogy ők szerettek volna mégis süteményt adni Palikának, mert úgy gondolták ez így helyes, de azzal, hogy azt is megtiltotta, a tiltás nem volt más, mint a szembesítés okozta hatalmával és erőfölényével való visszaélés sértett önérzetéből fakadóan.

Jó példa az is, egy iskola alsó tagozatában, hogy Sári piszkálta egy vonalzóval az előtte ülő Bélust. Bélus egy darabig mondta neki, hogy hagyjál békén, nem érdekel mit akarsz nekem mutatni, mondani. Sári csak nem tágított és tovább macerálta Bélust. Aztán egyszer csak Bélusnál elszakadt a cérna, hátrafordult és lelökte a kislány füzetét a padról. Lujzi néni Bélust büntette meg, neki kellett bocsánatot kérni a kislánytól. Mi történik ilyenkor?  Bélus ezt nagyon rosszul élte meg, igazságtalannak érezte azt, hogy csak őt büntették meg, hiszen ő egyáltalán nem piszkálta a kislányt. Sári, pedig aki generálta ezt az egészet, megerősítést nyert abban, hogy neki ezt lehet. Hazaérve Bélus ezt elmesélte édesanyjának, aki megkérdezte tőle, hogy miért nem mondtad Lujzi néninek, hogy mindez azért történt a részedről, mert a kislány nem hagyott békén? Erre Bélus azt válaszolta, mert úgy sem hitte volna el, és a Sári úgy is letagadta volna.


Nagyon jó példa az iskolában alkalmazott kettős mércére, ahol valamilyen oknál fogva sokszor csak az egyik gyermek kerül kiemelésre és megbüntetése, a másik gyermek tette büntetlenül marad.


Nagyon-nagyon sok olyan példát lehetne említeni és biztosan nagyon sokan is emlékszünk ilyenekre, amikor konfliktus van két gyermek között, mégis a pedagógusok csak az egyik gyermeket büntetik, a másik fél cselekménye következmény nélkül marad. A tanerőknek szem előtt kellene tartani azt, hogy nem feltétlenül biztos hogy mindig csak az egyik fél a hibás, helytelennek ítélt viselkedését lehet, hogy kiprovokálták.

Az ilyen kettős mércék csak  megosztják az osztályközösséget, konfliktust generál a gyermekek közt. Növeli a megbüntetett gyermek frusztrációját, a másik gyermekben pedig aki nem kap büntetést, helytelenül az önbizalmát növeli, hogy igen, neked ezt is szabad.
Tulajdonképpen a pedagógus maga ellen dolgozik, hiszem a cél egy nyugodt, békés osztályközösség lenne, hogy a tanóra zavartalanul folyhasson. Az ilyen kettős mércékkel pont az ellenkezője történik.


Ha mi szülők kellő tudatossággal megtanítanánk gyermekeinket arra, hogy álljanak aki önmagukért és udvariasan, de határozottan merjenek és tudjanak reagálni az őket ért igazságtalanságokra, akkor Bélus sem azzal ment volna haza, hogy anya nem mondtam semmit, hiszen Lujzi néni úgysem hitte volna el, illetve Palika is azt tudta volna mondani Matild néninek, hogy de Matild néni mindig az tetszik mondani, hogy ha valaki valamit kivesz a közösből azt már oda nem teheti vissza.

Nem valószínű, hogy így kialakulnának az erkölcsi fékek és gátak a pedagógusokban, melyek megálljt parancsolnának túlzott önérzetüknek, és képesek lennének belátni, ha tévednek. Főképp, ha alapban a személyiségükhöz tartozik, hogy időről időre, vagy konfliktushelyzetben nem vizsgálják saját maguk viselkedését, reakcióit. Gyermekeinket azonban már idejében el tudnánk kezdeni megtanítani az énhatáraik meghúzására.

Persze a továbbiakban ott a kérdés, hogy mi van, ha emiatt a gyerekre elkezd „pikkelni” a tanár? Talán közös erővel, mint szülő-gyermek, bevonva esetleg az iskola vezetését, mindenki számára megnyugtató eredmény születhetne. Külön hangsúlyozva azt, hogy tisztában vagyunk azzal, hogy mindnyájan emberek vagyunk, tévedésekkel, esetleg végig nem gondolt cselekvésekkel, és mindez nem a pedagógus ellen, hanem a pedagógusért, a diákért, a jobb, bizalmi tanár-diák viszonyért történik.

Erősítvén ezzel a lépésünkkel a bizalmi kapcsolatot gyermekünkkel is.

A téma érzékenységére tekintettel fenti sorok nem gyűlöletkeltésre, uszításra íródtak. A nem megfelelő hangnemű kommentek törlésre kerülnek.

 

További cikkek itt:

http://enstudio.hu/

Szabályszegésről

 

Van, hogy szabálytalankodunk. Felmérve annak minden lehetséges következményeit (Jó esetben. Legalább is így volna szerencsés. Mélyebben ezt a gondolatot tovább víve ezzel is bekorlátoznom magam. Mert sokszor a nem végig gondolás hozta esetleg kellemetlen helyzet visz valamerre előre. De ez már haladóknak, szóval nem fejtem tovább.), felvállaljuk magát a szabályszegést és annak esetleges negatív hatását, mint pl. egy bírság.

Vannak sarkos szabálykövetők, akik előszeretettel figyelmeztetnek másokat is a szabályok betartására, és akik bizonyosan mindig, bármilyen körülmények között minden szabályt betartanak az életükben, mondván lényegtelen minden érv, a szabályok mindenkire vonatkoznak. (Gyanítom azért tudnék olyan helyzetet mutatni, ahol a legszigorúbb szabálykövetők is megtörnek.)

Szóval, tökéletesen igazuk van abban, hogy a szabályok azért szabályok, hogy betartsuk őket.
Felötlik egy dolog bennem, amivel már Teréz anya is foglalkozott: "Ha mindenki a saját portáján sepregetne, az egész világ tiszta lenne."

Mert az van, hogy a legtöbb esetben az emberek azt nézik mit csinál, vagy mit nem csinál a másik. Emberek esnek egymásnak a közösségi oldalakon, középkori csőcselékké alacsonyodva, mert mindenki mindent jobban tud a másiknál.
Ha rend van önmagamban, fel sem merül bennem, hogy bárkit is megítéljek.

Mindig mindenki a tőle telhető legjobb döntést hozza döntéshelyzetben.

Kapásból a negatív feltételezés, ahelyett, hogy felmerülne volna, hogy esetleg nyomós oka van a szabályszegőnek arra, hogy így döntött. Ismeretlenül kérdőjelezi meg a másikat abban, hogy képes a felelősségteljes döntéshozatalra.

Azok az emberek, akik önmagukban bizonytalanok, ők azok, akik folyton megkérdőjeleznek másokat.

És ahogy elnézem a social mediat, az emberek többsége sajnos ebbe a kategóriába tartozik. Annyi kérdőjel van a saját életükben, hogy mások értékítéletét, értelmét döntéshozó képességét kérdőjelezik meg.

Aki döntéseit az intuíciójára hallgatva hozza meg nap mint nap, szemben az elme korlátoltságával, mely korlátoltság a korábbi tapasztalatokon alapulva beszűkíti a gondolkodást, sokkal nyugodtabban és biztosabban hoz helyes döntéseket, nem kérdőjelezve azt.

Az elme, az ego a korábbi tapasztalatokból, régi energiamintázatokból álló rendszer, mely behatárol minket.
Ha képes vagyok kiüríteni az elmémet, és önvalómba merülve a "semmiben" létezve az önvalómra hallgatni, ami igazából vagyok, én, a "semmiben" nem jelennek meg a múlt tapasztalásai, így a döntés nem korlátozódik be a korábbi tapasztalások miatt.
Ez azért fontos, mert így lehetőségem van olyan nézőponthoz, kreatív ötlethez jutni, mely a döntés utáni helyzetet sokkal jobbra pozícionalizálja, mint azt akár álmomban gondoltam volna. Önvalónkban olyan isteni kreatív energiákhoz juthatunk, melyeket ha használunk, többé nem kérdőjeleződünk meg önmagunkban.

"A megnevezhetetlent, Paul Brunton angolul „Self”-nek jelezte, amelyet Baktay Ervin „Önvaló”-ként fordított, kb. 1934-ben.

A Self szó jelentését Srí Ramana Maharsi a következőként határozta meg Ulladu Narpadu Anubandhum tamil nyelvű művében:

„Az Önvaló az, amiben a világegyetem, a valóság szünet nélkül létezni látszik, az, amiből ez megszületik, az amiben ez létezik és megszűnik. Ez Az, ami csakugyan valójában létezik. Tartsd becsben az Önvalót, ami a Szívedben lévő valóság.”

Más szóval, egy mindentől független, folyamatosan létező, mindent tartalmazó, változatlan, abszolút tudatosság."

Forrás: Wikipedia

Visszatérve az eredeti példához.
Bármilyen szabálynál érvényes lehet az, hogy annak megszegése a legjobb döntés. Így a körülmények ismerete nélkül senkinek sincs joga pálcát törni senki felett, főképp, ha jó szándék, segíteni akarás, jóindulat nem vezérli.

Válás = kilépés az önbecsapásból

 

Azt mondják, elválni valakitől nagyon bátor dolog. Valóban az. Van, hogy nagyon hosszú idő eljutni is idáig. Nem akkor, mikor mindennapos pl. a fizikai erőszak. Akkor az ember talán hamarabb eljut arra a pontra, hogy merni kell lépni. De pont a nem lépésből származik rengeteg tragédia is.
Én most nem erről beszélek. Sőt arról sem, amikor nagyon hosszú idő kell ahhoz, hogy az elszenvedő félben tudatosuljon az, hogy egy bántalmazó kapcsolatban él. Mert amikor csak nagyon lassan csúszik át a kezdeti boldogságból bántalmazásba a kapcsolat, és a bántalmazás sem teljesen egyértelmű vagy kézzel fogható, mint pl. egy pofon, ott tovább tart a felismerés.
Van a bátorságnak egy további opciója. Amikor bátor vagyok, és felvállalom, hogy már nincs mit adnom és megtisztelem azzal a másikat, hogy visszaadom a szabadságát, hogy lehetősége legyen teljes éltet élni.
Azokban a családokban, ahol nincs hangos szó, vita vagy veszekedés és nincs már mit adni, csendes egymás mellett élés van. A párok sok esetben ugyanolyan jól kijönnek egymással, mint korábban, nevelik közösen a gyerekeket, tisztelik, szeretik egymást. Ami hiányzik, az intimitás, közös cél, a közös hobbi. Nem feltétlen azért, mert soha nem is volt, csupán teltek az évek, és a pár mindkét tagja más irányba fejlődött, más lett a fontos.
Legtöbbször az ilyen házasságra mondják azt, hogy valójában nincs baj vele, mert a szenvedély úgyis megkopik, a szerelmet mindig felváltja a szeretet. Abban, amiben én is szocializálódtam, egy ilyen házasság jónak, természetesnek mondható. Sokszor hallom, hogy mit akarsz tizen meg huszon év után? Sosem lesz olyan, mint a legelején.
Kívülről egy működő házasságnak látszik. Mert vannak közös programok, nem hallatszik hangos szó. Tisztelettel és szeretettel viselkednek egymással, beszélnek egymásról a felek társaságban. Egyebekben mindkét fél éli a saját életét. Nyíltan, vagy titokban szeretőt tartanak és leélnek így egy életet. Valójában hazugságban. Hazudnak önmaguknak, a gyerekeknek, a világnak. Arra való hivatkozással, hogy a vagyon és a gyerekek... Vagy abban a hitben, hogy ez teljesen jól van így.

Szerintem ilyenkor a legbátrabb dolog felállni. A langyosból felállni. Felállni, és azt mondani legyen vége. Nem hazudni tovább önmagamnak, a másiknak, a gyerekeknek, a világnak.
Azt mondani, hogy tisztellek és szeretlek annyira, hogy nem kötlek tovább magamhoz, megadom a lehetőséget arra, hogy a tisztelet és szeretet mellett valaki megadhassa azt, ami ezen túl is van. Szerelmet, intimitást, támogatást, energiát, hitet. Hogy találj valakit, aki annyira hisz benned, hogy szárnyalni tudsz általa. A hite adta energiát kamatoztatni tudod. A hitet a szerelem energiája adja.
Bátorság mindezt felvállalni a gyerekek előtt is. Hisz ők nem látják, hogy bármi nincs rendben. És bár valójában korfüggő, de ennek a megértetése sokkal nehezebb, pont azért, mert nincs vita, veszekedés, rosszabb esetben verekedés.
Sokszor fel sem tűnik, hogy valójában az ember a legjobb barátjával él együtt férjként, feleségként. Vagy, hogy a legjobb barátjával szexel.
De a szerelmembe vetett hit, a másik által, a vele való szárnylás az más. Az általa inspirálódás, az általa jelen lévő kreatív energia más. Összehasonlíthatatlan. És ezt a világ nem is érti. Vagy csak kevesen. Csak aki már megtapasztalta, vagy épp tapasztalja. És ehhez még feltétlen szerető sem szükséges. Csak valaki, aki által kiprovokálódnak ezek az energiák, ezek az észrevételek.
Az ilyen házasságot eltemetni, elgyászolni a legnehezebb. Könnyebb azt, ahol a szenvedés mindennapos volt. Az egy fellélegzés. Egy hatalmas teher letétel. Egy bántalmazó felet elhagyni túlélés.
Ez más. Ez bátorság. Elengedni bátorság. És hit. Annak a hite, hogy van ennél is több. Ebben hinni helyes önértékeléssel, mintáktól, szülőktől, felmenőktől, és ezek hitrendszereitől való függetlenedéssel lehet.
Ez a kapcsolat a válás után is értékes marad. Pont ezért talán könnyebb utána. A veszteségélmény nagyobb, és mégis kisebb. Mert még sincs, de mégis van. Ott marad a volt társ a hétköznapokban ugyanúgy, csak más minőségben. Abban a minőségben, amiben már valójában van jó ideje. A legnehezebb ilyenkor talán azt megérteni, feldolgozni, hogy pont azok a dolgok amik nem működnek, miért nem működnek? Hiszen az alap, a szeretet, a tisztelet meg van. Működhetne mégis? Valószínű igen, de csakis valamelyik fél önmaga általi megtagadásával. Viszont a cél nem ez. Sosem az, hogy bárki bárkiért, bármiért feladja önmagát, ezáltal a hitelességét. Erre szoktam mondani, hogy jobban biztonsággal mentőmellénnyel kiszállni, mint neki vezetni a jéghegynek a Titanicot.
Itt és most, ebben az életben kell kihozni a lehető legtöbbet. A legtöbb nem az, hogy hazudok magamnak, a másiknak, a gyerekeimnek. Hiszen a gyerekek is azt a példát viszik tovább mintaként, amit látnak. És talán az egyik legfontosabb cél az életben, hogy a gyerekeinknek olyan alapot adjunk, amivel a lehető legtöbbet tudja majd kihozni a saját éltéből. És ez nem a hazugság, a megalkuvás, és az önfelvállalás megtagadása. A minden tekintetben hiteles szülő a legfontosabb.
Bátornak lenni nem csak azért nehéz, mert hatalmas lelki erő kell egy válás végig viteléhez. Nehéz, mert általában az emberek a miértet nem értik meg. A kétségek, hogy jól döntöttem? Amire a választ a helyes önbecsülés és a lelkünk hangja adja meg.

Nagyanyád a házasságod átka?

“Amikor a pincében már tetvesek voltunk, levetkőztem, hogy kiszedjem a fehérneműmből a tetveket. A mögöttem levő nő fölsikoltott. A sebet, ami a hátamon volt, föltéptem a levetett kombinéval. A nő iszonyodva faggatott: nem vetted észre, hogy egy seb van a hátadon? Nem vetted észre, hogy föltéped? – Odaszaladtak az emberek, és nézték a hátamon a sebet. (Ezt akkor kaptam, amikor úgy erőszakoltak meg, hogy a két lábamat ráhajtották a vállamra.)

Aztán begyógyult valahogy a seb, ki törődött vele akkor? Később rühesek lettünk. A gyúrói főjegyző gratulált valakinek, hogy: “asszonyom, az, ami az ujja között van, nem kiütés, hanem rüh, nekem is az van.” A tetűkhöz már úgy értettem, hogy tudtam, melyik nőstény, melyik hím, melyik terhes, melyik jóllakott, melyik éhes. Egyszer majd leírom, hogy milyenek is a tetűk. Most röviden annyit, hogy van fejtetű, ruhatetű, lapostetű. A lapostetű a hónaljszőrzetben és a fanszőrzetben él, a ruhatetű a ruhában, a fejtetű pedig, ahogy a neve mondja, a hajban, a fejen. Ha az embernek mind a háromféle van, hiába szedegeti őket, mindig csípik. Azt tanácsolták, kenjük be magunkat petróleummal. Bekentük. A tetűk nem riadtak el, a petróleum még kegyetlenebbül csípett és büdösek is lettünk. Mosakodásról persze szó se lehetett.
…..
Egyszer bejött a pincébe egy orosz katona, aludtam. Álmomból ébresztett föl, fölém hajolt, fölrázott. Ugyanaz a fiatal nő, aki a sebet látta a hátamon, azt mondta, hogy olyan lett az arcom, mint a lovaké – a rémülettől. Kitágultak és reszkettek az orrcimpáim, kidagadtak az erek a homlokomon, és a szembogaram furcsán kitágult. De ez csak az első perc volt. Aztán jött az alkudozás, a könyörgés románul. Magyarul pedig a többieknek könyörögtem: itt a kommandatúra a közelben, menjen át valaki, és szóljon! kérjen segítséget! Vagy küldjenek át egy gyermeket, hiszen tudják, hogy a gyermekeket nem bántják az oroszok. – De nem, nem mozdult senki. Nyolcvan ember hallgatta tétlenül a könyörgésemet.

Féltek, hallgattak és tűrték, hogy előttük és a gyermekek előtt megerőszakoljanak. Ezt vajon hogy számolják el önmagukkal? És én hogy tudom elszámolni, ha nem segítek, mert félek – és hányszor nem segítek… A legmélyebb álmomból is felébredek, ha kinn az utcán sikoltanak. Kirohanok a balkonra, kutatva, mi történik, gondolom, odavágok valamit, egy vázát, egy cserép virágot ledobok, valamit tenni kell, mert most valaki segítségért kiált, és tudom, hogy nem jönnek ki a házakból az emberek. Amikor én segítségért kiáltottam, nem mozdult senki. Mikor az utcán segítségért kiáltottam… Pedig kilestek az ablakon. (A félelem győz le mindent, és nem a szeretet?)”

Fenti sorok Polcz Alaine: Asszony a fronton c. könyvéből valók.

Dr. Gilbert Renaud a Recall Healing atyja szerint problémáink arra vezethetőek vissza, hogy gondolataink, érzelmeink és tetteink nincsenek egymással összhangban. Mert bizonyos érzelmi kódokat nemcsak a saját életünkből hozzuk, hanem felmenőink érzelmi traumái (konfliktusai) rögzültek bennünk sejtszinten.

Gondoljunk csak bele történelmünkbe. Két világháború, mi mindig a vesztes oldalon. Trianon, ’56.
Mondják szerelemben és háborúban mindent lehet. Itt most az utóbbiról van szó.


Hány asszony, leány lehetett akit valahogyan bántottak, megerőszakoltak? Ezek a lányok, asszonyok a mi felmenőink. Milyen hagyományokat, hitrendszereket, tanításokat adhattak tovább? Mi ezekre már nem emlékszünk csak arra, hogy belénk kódolták, belénk nevelték a bizalmatlanságot, a félelmet. Félelmet az elköteleződéstől. Félelmet a bizalomtól.


Biztosan lesznek jó páran akik magukra ismernek akkor mikor azt mondom:

“Félek önmagamat adni.”

“Csak kihasználnak ha kitárulkozom.”

“Kihasználják az őszinteségem.”

“Nem tudok kiteljesedni a szexben.”

” Tele vagyok gátlásokkal.”

” Csak egyéjszakás kalandnak kellek.”


Aztán a másik oldal. Vétkesek közt cinkos aki néma. Aki nem segített. Mert félt. Lelkiismeret-furdalásban élte le egész életet. Nagy valószínűséggel segített ahol tudott, enyhítse lelke terhét. Az milyen mintát örökített át? A jó szándékot, a segítséget. Generációkon át mára eljutott oda, hogy kérve kéretlenül mindenki segít. Hányszor hallottuk: “én csak jót akartam”.

Nézzünk szét kicsit a környezetünkben. Mindenki beleszól mindenbe. Ész nélkül adják a tanácsokat emberek egymásnak. Ész nélkül segíteni akarnak. Ha kell, ha nem kell. Miért? Mert már kódolva van bennük.
Férfiak, akik tárgyként kezelik a nőket. Férfiak akik bizonytalanok önmagukban. Félnek konfrontálódni, kiállni önmagukért, szerettükért. Félnek felvállalni önmagukat, érzéseiket.


És máris visszajutottunk oda, ahonnan elindultunk. Nők félnek NŐK lenni, férfiak félnek FÉRFI lenni.
Műköröm, műcici, műszempilla, póthaj, ettől érzik nőknek magukat, pedig annak belülről kellene fakadnia. Nézik a mexikói sorozatokat, mert csak nézni, de megélni nem merik a szerelmet és a szenvedélyt.
Férfiak is külsőségekkel próbálkoznak férfinak lenni. Menő kocsi, menő óra, műnő. Mert az igazi már nagy falat lenne.


A média is ezt sugározza állandóan. Nők és férfiak eltorzult énképpel, önismerettel. Nők, örökös tetszeni akarással, akik csak úgy tesznek fel magukról képet a közösségi oldalaikra, hogy a kamera szépítő funkciója maxon van. A lájkokból táplálkoznak, azoktól várják az önigazolást. Kompenzálnak folyamatosan.
Pedig megfelelő önismerettel és segítséggel fel lehetne oldani ezeket a generációs traumákat egy teljesebb, tartalmasabb kiegyensúlyozottabb életért, színvonalas, boldog párkapcsolatért.

Felelősek vagyunk azért, hogy gyermekeinknek már ne adjuk tovább a családi traumákat!

Remélem hasznos volt a cikk!

A férfiaknak a válságban ki segít?

És a férfiaknak ki segít a válságban?

Ahogy körbenézek a világban, teremnek a motivációs trénerek, ilyen trénerek, olyan trénerek mint alma a fákon. Ezen kívül párkapcsolati tanácsadók, coach-ok, ilyen-olyan terapeuták különböző módszerek mentén, asztrozófusok, asztrológusok. Egymást érik az ilyen tréningek, olyan tanfolyamok. A könyvek sikerlistáját évtizedek óta vezetik a különböző önismereti könyvek. Meg a hogyan alakíts boldog párkapcsolatot meg a hogyan legyél gazdag titokkutató könyvek. Annyira széles a paletta, hogy ezt alapul véve mindenkinek boldog párkapcsolatban kellene élnie, rendkívül jó anyagi körülmények között.

Ezzel szemben nem így van. A társkereső oldalak dugig vannak. Panaszkodnak a nők, hogy sehol sincsenek normális férfiak. Panaszkodnak a férfiak, hogy sehol sincsenek normális nők.

Illetve nagyon kevés olyan embert látok aki elégedett az anyagi helyzetével.

Tehát itt valami nagyon nem stimmel.

De vegyük sorjában. És mivel nő vagyok én is kezdem és róluk nem is akarok most sokat írni, kezdem velük.

Ha nekünk, nők életében valamilyen megakadás történik, pl. elromlik a párkapcsolatunk, házasságunk, vagy már válunk, és felismerjük saját felelősségünket a dologban szinte automatikusan fordulunk az önismeret vagy ezotéria felé. Oldásokra járunk. Kutatjuk a múltban hol történt valami, ami a megakadásunk oka. Az instant megoldás ígéretesebbnek tűnik, mint a személyiségünk fejlesztése. És itt az első bibi. Amikor már nagyon spirinek meg ezonak gondoljuk magunkat és meggyőződésünk, hogy készen állunk, mindent kioldottunk, elégedetten hátradőlünk. Hogy jöhet a szerelem és a pénz.

De nem jön. Ennek miértjéről készítettem már egy videót, melyet megnézhetsz itt: https://www.youtube.com/watch?v=bKPszpr6o_4

Nem is szeretnék most többet a hölgyekről szólni, már csak azért sem, mert rengeteg írás születik a nőkről.

Térjünk inkább át a férfiakra.

A férfiak ugyanúgy keresik és mégsem találják a nőket. Ugyanúgy várják a gazdagságot, a sikert, sőt utolsó kettőt jobban, mint a nők. Mert a férfiak racionálisak. A férfiakba kódolva van a gondoskodás. Pici koruktól arra vannak kondicionálva, hogy legyenek erősek, nem sírhatnak, tanuljanak, hogy dolgozzanak, alapítsanak családot, ház autó. Gyakorlatilag megmondják nekik, hogy mit hogyan csináljanak. Markáns elvárások mentén, az érzelmeik kimutatása nélkül.

Ha egy férfi képtelen kimutatni az érzelmeit, hogyan értsük meg mi nők? Nehéz igaz? Mi nők viszont pont az érzelmeink kifejezésére vagyunk kódolva. Ugyanazt az érzelmet kismillió módon ki tudunk fejezni, hogyan igazodjanak el rajtunk a férfiak? Ez is nehéz igaz? Nem véletlen születnek olyan képek, hogy egy méter vastag könyv, mely a nőkhöz értelmező kéziszótár.

Többek közt ezek miatt sem értjük egymást. Nem ismerjük egymás szeretetnyelvét. És mivel rosszul kommunikálunk, kerülünk sokszor olyan helyzetbe, hogy elbeszélünk egymás mellett, a másik rosszul érti a mondandónkat.

A férfiak kommunikációjához, kifejezéséhez a nő az út, nekünk, nőknek kell jól értenünk a férfiakat.

Mert. Azt tapasztalom, hogy általában a férfiak nem is tudják mi zajlik bennük, azt meg végképp nem, hogyan fogalmazzák meg. Sokszor mi nők előbb látjuk, előbb érezzük mi zajlik egy férfi lelkében. És ha beszélünk is róla a másik nem

vagy nem érti,
vagy negálja, mert tudat alatt nagyon betalált és egyből hárít,
vagy érzi, hogy betalált, emiatt rossz érzése keletkezik és a rossz érzés miatt hárít,
vagy talán elgondolkozik rajta, de nincs segítsége a megértés hozta további kérdések megválaszolásához.

A közös ezekben az, hogy azért vannak, mert el vannak zárva az érzelmeik elől. Emlékeznek mit írtam az elején? Azért, mert kicsi koruk óta abban élnek, hogy a férfiak erősek, a férfiak nem sírnak, az érzelmek kinyilvánítása szégyen. És mivel szégyen magukra vannak maradva a megakadásaikkal, nehézségeikkel, mert nincs kivel megbeszélni. Úgymond ciki. Azt gondolják presztízsvesztéssel jár. És ez sok esetben igaz is. Már ha rossz helyen nyílnak meg.
Nem én írom először, tudjuk mi ezt elég régóta. Legalább is az biztosan, aki ezt most olvassa.

Hogy mit tehetünk mi nők? Önmagunk fejlesztése mellett próbáljunk a férfire is fókuszálni.

De a legfontosabb, hogy legyünk maradéktalanul őszinték. Mondjuk el, hogy látjuk, hogy valami nincs rendben, nem bíráskodni, ítélkezni akarunk, fejtsük meg együtt. Biztosítsuk az együtt érzésünkről. Hogy igen, tudjuk, hogy nehéz. Nehéz megfogalmazni mi zajlik a lelkükben, hisz nehéz egyáltalán megérteni is. Igyekezzünk értően hallgatni őt. Beszéltetni.

Kérdezni. Kérdezni őt sokat. Ha nem válaszol arra amit kérdezünk az is beszédes. Próbáljuk azt is értelmezni.

Egy idevágó cikk a férfiak életközepi válságáról: https://hutterbernadett.blog.hu/…/ferfiak_eletkozepi_valsag…

Aztán mit tehetnek maguk a férfiak?

Nehéz. Mert azt látom még mindig, hogy azt gondolják, hogy az önismeret, a spiritualitást – és most ezt szó szoros értelemben értem, nem a szó mostanában használt elcsépelt jelentésében – tehát a lelkünk szavára hallgatás az még mindig valami női dolog. Mint a körömlakk vagy a kozmetikus.

Pedig nem! Mert az igazi jó döntések lélekből születnek. Az, ami igazán a mienk, legyen az párkapcsolati választás, vagy hivatás, ami tényleg a MIENK, az lélekből születik.

És ami lélekből születik bőséget hoz. Értéket teremet, minőséget. Minőségi életet, minőségi párkapcsolatot.

Nem igaz, hogy az önismeret nőknek való. Vagy a nőknek a dolga.

A különböző önismereti tréningek, vagy a coaching a férfiaknak is való.

Igen, nehéz. Mert nehéz megnyílni. Egy férfinek nehéz bevallani bárkinek, részletesen beszélni róla meg pláne, hogy kudarcot vallott valamiben.

És valahol muszáj elkezdeni. Nem mindig sikerül elsőre. Gyakorolni kell, mint mindent. Ez a téma egy férfinek új. Mint a gyerek, mikor járni kezd. Számtalanszor elesik, de feláll és megy tovább. a lélek megnyílása is ilyen.

És muszáj. Még mielőtt valami komoly betegség üti fel a fejét.

Ha tetszett az írás kedveld az oldalt, van és lesz is még hasonló segítség tőlem.

Sőt!

Biztatlak oszd meg! Lássák többen, hiszen mások is járnak hasonló cipőben.

De üzenetben is tovább küldheted egy barátodnak, ha tudod, (érzed ) hogy hasznos lehet számára, mert hasonló problémákkal küzd.

Dolgozom férfiakkal is, tréningjeim számukra is kidolgozott, coach-olok is férfiakkal. Ezzel kapcsolatban és rólam több infó a http://enstudio.hu/

További érdekes videót a youtube csatornámon találhatsz, iratkozz fel: https://www.youtube.com/channel/UCcUeNadgomuO-TNvrROrvbQ…

A férfi csodaszarvasa a nő

Megint felébredtem hajnalban....

Szeretem az ilyen ébredéseket, mert ilyenkor tele vagyok tiszta gondolatokkal. Ilyenkor nem kontrollál az elme

Jóideje pörög az agyam Hunor Magor, Csodaszarvas, Nagyboldogasszony, meg az egész szakrális magyarság körül, olvasok, kutatok, előadást hallgatok, szívom mélyen az energiáját ennek. 

Ott kattant be vmi, és indított el lavinát, hogy tavaly a szomszédasszonyom valamire mondta, hogy teee Aranyasszony. Na, ott az beindított valamit...  elkezdtem feltekerni a szálat, a szakrális nőiségtől az ősmagyarságig jutottam.

És most hajnalban az jutott eszembe, hogy kislánykoromban rengeteget íjaztam. Meg csúzliztam, amiket én csináltam.  Mentem és kerestem mindenféle rugalmas vesszőket, némelyiket még meg is pucoltam, madzagot kötöttem rájuk, volt kisebb, nagyobb, még az is beugrott, hogy fater hegyezte ki a vesszőket, még vágta be a végeit. Lőttem fára, meg mindenre.

Szóval most felvettem a bakancslistámra az íjászatot... 

Azt meg már csak halkan jegyzem meg, hogy megint belebotlottam egy csapat őzbe, megint nem futottak el, sőt megint közelebb jöttek és egyként bámultak rám. Nem tudom leírni azt az energiát, azt a jelenséget, azt az érzést, ami áradt belőlük, meg amit én éreztem.

Másodikos lehettem… épp tudtunk már olvasni...volt az olvasókönyvünkben egy vers, amiben egy őz szerepelt. Máig tudok idézni belőle, kismilliószor elolvastam anno, azt játszottam, hogy versmondó vagyok és különböző átélésekkel olvastam fel hangosan... kedvencem volt.

Nem rég olvastam, hogy Enéh kicsinyített változata Enese.... Enese itt van tőlünk kb. 5 km-re…

 

A rege szerint a szarvas vezette ki Hunort és Magort az erdőből, és általa találtak otthonra, telepedtek le. 

Rengeteg Hunor és Magor él a társadalmunkban, akik eltévedtek az erdőben, válságba jutottak. Ahogy Dante is megfogalmazta: “Az emberélet útjának felén egy nagy sötét erdőbe jutottam, mivel az igaz utat nem lelém.” 

Válságba jutottak, mert elérkezett a pont az életükben, amikor már nem tudják merre tovább. Sokáig megmondták a szülők, a társadalom, hogy mit csináljanak. Tanulj, dolgozz, alapíts családot. És aztán hogyan tovább? Az erdő egyre sötétebb, nincs kiút. Kompenzálás van. Nők, drága hobbik, autók, alkohol, játék, kinek mi. Változtatni kellene, de hogyan? A régi minták már nem működnek, nincs kapaszkodó, nincs hova nyúlni. Nincs már éltető dolog, viszont menni kéne tovább, hisz az életnek a fele még hátra van. Kell egy csodaszarvas. Aki kivezeti a harcost, a férfit a megakadásából. Csodaszarvas lehet terapeuta, guru, valamilyen vallás, de én jobban kedvelem azt a megoldást, amikor egy nő a csodaszarvas. Jobb esetben erre a szerepre alkalmas a társ, bár ez nagyon ritka. Az a tapasztalásom, hogy a nők nagy része nem tart még ott önmagával, hogy vezesse a férfit. Ezért is van annyi válás, problémás házasság. A nőknek szükséges visszatalálni önmagukhoz, hogy képesek legyenek kivezetni a férfit az erdőből. 

A férfinek energiára van szüksége. Nőre, aki inspirálja. Aki képes őt tölteni. Akiből erőt merít a hétköznapok küzdelmeihez. Hisz a mai férfi is harcos. A hétköznapok harcosa. Nőre van szüksége, aki képes az értő hallgatásra, de a beszédre is. Aki érti mi folyik a férfi lelkében, és irányt tud mutatni. Biztatást a kezdeti kudarcok után. A kezdeti kudarcok után, amikor a férfi éppen csak beleállt abba, amit igazán az övének érez, ami igazán érdekli, élteti. Azt a hivatást,  melyben ki tud teljesedni. Nőre, akinek a lelkében a férfi otthonra lelhet. Aki otthont, melegséget, szerelmetes ölelést teremt. Aki érti, érzi befogadja őt, válik eggyé lényével. Nemcsak testével, lelkével, szellemével. A férfi lelke a nő lelkében lel otthonra. Ha lelkében és testében otthonra lel képes a harcra. Gondoljunk csak vissza hány és hány háborút döntöttek el nők a hálószobában a történelem során. A szent szexualitás által, amikor a férfi energiája a nőn keresztül vált minőséget. Így nyer értelmet a férfi léte, létén keresztül a harca, a küldetése, az ügye, vagy ha úgy tetszik a karrierje.

 

Remélem hasznos volt a cikk! :) Oszd meg, hátha másoknak is segítség! Ha szeretnél ezzel kapcsolatban konkrét tanácsot, segítséget kapni, írj e-mailt az info@enstudio.hu e-mail címre vagy belső üzenetet a www.facebook.com/hutterbernadettcoach szakmai oldalamra.

 

 

fotó: pinterest

Szemléletváltás a gyakorlatban

Aki rendszeresen olvassa az írásaimat, az tudja, sűrűn hivatkozok mint megoldási lehetőségre az átkeretezésre.
Átkeretezésnek nevezi a pszichológia, amikor magasabb vagy más nézőpontból nézem adott problémát a megoldás megtalálása érdekében.
Egy olyan egyszerű példán keresztül lehet ezt nagyszerűen szemléltetni, mint egy paradicsombokor.
Akkor terem bőségesebben és hoz szebb szemeket, ha az alsó leveleit, hajtásait folyamatosan leszedegetjük róla. Lehajolok vagy leguggolok és elkezdem leszedni a hajtásokat, leveleket. Egy idő után úgy tűnik leszedtem minden feleslegest. Aztán felállok, tehát más szögből látok rá a bokorra és találok megint olyan részeket, amiket még le kell szedjek. Aztán átmegyek a bokor másik oldalára és megint találok, megint szedek.
Honnan indultam? Onnan, hogy egy nézőpont után látszólag végeztem. Aztán más és más szemszögből rátekintve látszik, vannak újabb leszedésre váró hajtások, azaz megoldatlan részek. Addig nem láthatom valaminek önnön valóját, amíg le nem pucolok minden felesleget róla.
Más szempontból is jó példa a paradicsombokor.
Mint ahogy már az elején megfogalmaztam, azért szedem le a hajtásokat, hogy bőségesebb és szebb legyen a termés.
Tehát, hogy az alsó levelek, oldalhajtások ne szívják el a tápanyagot a virágok, és a termés elől. Tehát lepucolok minden olyan nem kívánatos részt, ami energiát von el.
Tegyük fel, mi magunk vagyunk egy paradicsombokor. A levelek, hajtások a hozzánk kapcsolódó energiák, emberek. Azok akik alulról kapcsolódnak, tehát csak az alacsonyabb minőségeinket érik el, csak viszik az energiánkat. Vannak virágzó kapcsolataink is, amikről szintén kiderül, ahogy fejlődünk, hogy energiarablók. Nem mindig vesszük észre időben a kapcsolatról energiarabló mivoltát, sőt, van mikor az már termést is hozott. Sokszor nekem is fáj a szívem leszedni olyan alsó hajtást, ami már virágzik, mégis megteszem, előre tekintek, észreveszem a fától az erdőt hogy a minőségi termést segítsem elő, tehát, hogy ne adjak teret a silány, energiarabló kapcsolódásaimnak.
Mindezt azért, hogy ahogy a paradicsom tekintetében a bőséges és minőségi termést segítsem elő, az életben minőségi, energiát nem vivő, általa teljesebb életet élni tudó emberré váljak.

 

 Remélem hasznos volt a cikk! :) Oszd meg, hátha másoknak is segítség! Ha szeretnél ezzel kapcsolatban konkrét tanácsot, segítséget kapni, írj e-mailt az info@enstudio.hu e-mail címre vagy belső üzenetet a www.facebook.com/hutterbernadettcoach szakmai oldalamra.

 

fotó:tőzsedefórum.hu

Ha rosszul tetrisezel nyertél!

Gyerekkoromban volt tetrisem. Szerettem, és jól is játszottam, nagyon sok pontot szereztem. Még a suliban is játszottam órán a pad alatt, aztán egyszer ott hagytam egy padban, és mire eszembe jutott és visszamentem érte, már nem volt ott.

A játék által nagyon hamar megtanultam beilleszkedni, ezáltal eltűnni. Az élet a tetrist igazolta. Valahányszor önmagam próbáltam lenni, saját érzéseim és gondoltaim mentén funkcionáltam bántást, elutasítást, megalázást kaptam. Otthon is, de főleg az iskolában. Rá kellett jönnöm, hogy akkor nem bántanak, ha idomulok. Ha illeszkedem a sorba.

Ma sincs ez másképp. Egyik nap a kisfiam őszintén kapcsolódott az érzéseihez egy házi feladat kapcsán, és a tanártól megkapta, hogy nem akar ilyet többet látni. Pedig ha rajtam múlik, fog. Mert azt tanítom a gyereknek, hogy udvariasan, finoman, de vállalja fel önmagát. Mikor írta ezt a házit, idehozta, nézzem meg mit írt. Mondja, tudja, hogy nem fog tetszeni a tanárnak, de ő nem akar mást írni. Megnéztem, mondtam neki rendben, hagyd, csak cseréljük ki egy finomabb fogalomra, ami ugyanúgy láttatja a lényegét.

Az iskolában még mindig azt várják el a gyerektől, hogy hazudjon önmagának, a világnak, mert az érzései nem a másikat szolgálják. És az túl kellemetlen. Mert esetleg a tükör által a másiknak kissé magába kellene néznie. Így tanulnak meg a gyerekek még ma is felnőtt korukra elfojtani, megalkudni, hazudni önmaguknak, a világnak, álarcot álarcra húzni.  Megtanulják, hogy az önfelvállalás tilos. Megtanulják, hogy jó tetrisnek kell lenni, az a jó, aki belesimul az elvárásokba. Párt, hivatást ugyanezek mentén választanak majd, aminek következtében kiégnek hamar, jön a kilátástalanság, esetleg a depresszió, a válság, meg a válás.

Egy ideje, mióta rosszul tetrisezem a saját életemet jönnek a sikerek. Amióta felvállalom önmagam, a döntéseimet, az érzéseimet. Paradox kissé, mert mióta tényleg őszinte vagyok az emberekkel félreértenek. Van, hogy megijednek, van, hogy gúnyosnak, provokálónak hisznek. Annyit hazudunk, elfojtunk, maszatolunk, szerepet játszunk, hogy elfogadjanak és szeressenek minket, hogy mára az őszinteség vált deviánssá. Ennek következtében az emberek nagy részén eluralkodott az apátia. Közönyössé váltak a saját életükre, mások sikereire. Pedig más sikere, öröme nagyon is lelkesítő tud lenni. Ha észrevesszük.

Az önfelvállalás valóban nem könnyű. Amikor az ember elkezdi, csökken a népszerűségi indexe, de valójában semmi olyat nem veszít általa ami igaz lenne. A hamis pedig hagyj menjen. Valójában amikor az ember őszinte - elsősorban - saját magával, kisebb az esélye, hogy rossz döntést hozzon. Viszont annyi negatív tapasztalatunk,  berögződésünk van, hogy automatikusan a megszokott sémák, játszmák, álarcok, elfojtások mentén hozzuk meg a döntéseinket. Válunk jó tetrisjátékossá.

Kulcskérdés ilyenkor, amit mindig meg kell kérdeznünk magunktól: Mire vágyom igazából? Mit szeretnék szívem szerint. Ha így hozunk döntéseket tetris világbajnokságot nem fogunk nyerni, viszont az élet nevű tetrisben győzni fogunk.

 

 

Remélem hasznos volt a cikk! :) Oszd meg, hátha másoknak is segítség! Ha szeretnél ezzel kapcsolatban konkrét tanácsot, segítséget kapni, írj e-mailt az info@enstudio.hu e-mail címre vagy belső üzenetet a www.facebook.com/hutterbernadettcoach szakmai oldalamra.

 

 

 

"Csak nehogy csalódás legyen a vége!"

Az önsors-rontás művészete

"Csak nehogy csalódás legyen a vége!"
Ma olvastam ezt a mondatot.
És mint valami villám belém hasított hányszor, de hányszor hallottam ezt a mondatot anyámtól! "Ne éld bele magad, mert mi lesz, ha nem sikerül!?" Mondta, mikor lelkesedtem valami iránt.
Jót akart, meg akart kímélni a csalódásoktól, de valójában egy baromi nagy önszabotázs lett a vége. Jónak ígérkező párkapcsolat, vagy bármilyen tevékenység, amibe bele akartam kezdeni, sokszor nem lett semmi belőle. Mert úgysem sikerül!

Sokan vagyunk hasonló mondatokkal, gondolatokkal a tarsolyunkban, amiket hoztunk anyánktól, apánktól, nagyszüleinktől, vagy éppenséggel a tanárainktól. Észre sem vesszük mennyire rombolóan hatnak az életünkre, tudattalanul befolyásolnak minket negatívan nap mint nap, és általában ezek is a vakfoltjaink közé sorolhatók. Vakfoltjaink, amik miatt nem halad úgy az életünk, ahogyan azt szeretnénk. Azért vakfolt, mert nem ismerjük fel őket. Egy kívülálló szükséges, aki rámutat ezekre a tudattalan gátló tényezőinkre. A kívülálló lehet egy barát, aki már túl van azon amin mi. Aki adekvát segítség tud lenni. A tapasztalataim azt mutatják, hogy sokszor valamelyik jóbarátunkat találjuk megfelelő alanynak arra, hogy megbeszéljük vele a megakadásunkat, viszont amint látom sokszor úgymond vak vezet világtalant, a barát nem tud adekvát segítség lenni, és csak tovább nő bennünk a kuszaság, vagy tévútra visz. Fontos, hogy olyan barát segítségét kérjük, akinek már van saját tapasztalata arról a helyzetről, amiben épp benne vagyunk, vagy kérjük valamilyen szakember segítségét.
Rengetegszer kerültem olyan helyzetbe én is, hogy az utolsó pillanatban megfutamodtam én is az élet oly sok területén, mert eszembe jutott ez a mondat.
Mára világossá vált, hogy ez nem más, mint egy önkorlátozó minta, tehát félre söpörni, és menni tovább..

 

Remélem hasznos volt a cikk! Ha szeretnél ezzel kapcsolatban konkrét tanácsot kapni, írj e-mailt az info@enstudio.hu e-mail címre.

Férfiak életközepi válsága, avagy van-e élet utána?

 

Röviden? Van. Sőt! Sokkal jobb, mint bármi más. Csak előtte meg kell kicsit halni. Vagy nagyon. Vagy nem. Jobb esetben. Bár ilyet még nem nagyon láttam. A válság elkerülhetetlen. Mindenesetre nem egyszerű menet, de van remény.
Lássuk!
Nincs könnyű dolga alapból a férfiaknak sem. Abban nőnek fel, hogy megmondják nekik mit kell csinálniuk. Tanulj, dolgozz, keress pénzt, nősülj meg, nemz gyereket, szerezz lakást, kocsit. És ha ezek meg vannak, hogyan tovább? Eddig megmondta anya, apa, a társadalom mi az elvárás, mit kell tenni. És mindez mikor meg van és a férfi keres egy rakás pénzt, család van, ház, jó kocsi, egy, kettő, nyaraló vagy évente több nyaralás, még sem boldog. Jön a kompenzálás. Szerető, több nő, drága hobbi, alkohol, még több munka, még több pénz, de nincs ami élteti. Totális kiégés, mélypont. Megbeszélni nincs kivel, mert haverok előtt milyen már, a feleséggel ilyet nem lehet, (lehet kisebb volumenű dolgot sem), jó partner lehet a szerető (ha van) vagy a férfi elkezd nyitni az önismeret felé, és valamilyen terapeuta, pszichológus, segítő, valamilyen spirituális irányzat által elkezdi meglátni a fényt az alagút végén. Úgy tűnik végre sínre kerül minden, a család válik elsődlegessé, a gyerekek, kitöltenek minden időt, hisz annak idején a rengeteg munka miatt alig maradt idő rájuk. Látszólag minden a helyére kerül, lelkesen támogatja esetleg a feleség karrierjét, talán kissé háttérbe is húzódik, hogy az asszony is kiteljesedhessen. De mégsem működik. Elmarad a várt eredmény. Ahogy telik az idő, kiderül, hogy hiányzik még mindig valami. Hiába próbál a férfi a mintái szerint élni, boldogulni, nem megy. Folyamatos zsákutca. Nem boldog, nincs ami élteti. Nem élteti a munkája, nincs az életében olyan, ami lelkesítené. Márpedig a férfi ettől férfi. Hogy van egy ügye, egy küldetése, ami a lételeme. Nem élteti már a munkája, de nem vált az anyagiak miatt. Prostituálódik mert csak a pénzért csinálja amit csinál.
Vagy a házassága nem boldog, talán önsúly alatt össze is omlott, valami olyasvalamit akar összetartani, ami már nincs is. Szenved ettől ő is, a feleség is, és szenvednek a gyerekek, a közvetlen környezet. (Arra itt most nem térnék ki - sokat beszéltem már róla - mennyire káros a gyerekeknek egy olyan családban felnőni, ami csak azért család csak mert mit fog szólni a környezet, vagy az a téves hit, hogy ez a gyerekek érdeke. Teljes a mélypont.
Egyetlen lehetőség van, ugrani a teljes ismeretlenbe. A teljes váltás. A belátása annak, hogy ami nem működik, azon itt az idő változtatni. Megkeresni az éltető munkát. Amivel újra erejébe tud állni, célt tud találni. Ami lételemévé tud válni. Vagy épp válni. Mentőmellénnyel, felelősségteljesen kiszállni a süllyedő hajóból.
És hogy miért olyan nehéz ez? Mert ezt már nem lehet kilogikázni. Racionális dolgok mentén dönteni. Itt már nincs védőháló. Egy út van, az intuícióban bízni és ugrani. Azért nehéz ez, mert alapjában véve a férfiak ésszel, elmével logika mentén hozzák a gyakorlatias döntéseiket. Az én jobban tudom, mert racionálisabban tudok gondolkodni, már nem működik. Nem működik a más helyett döntés. Nem működik, hogy ész érvekkel megmagyarázom miért igen valami, ami nem. Mástól a tapasztalás jogát nem lehet elvenni, még akkor sem, ha ész érvek mentén a férfi döntése lenne a helyes.
A még mindig jobb a biztos rossz a bizonytalannál nem működik. A társadalom nagy része ezért nem tud sikeres lenni, mert félnek a változástól. A férfiakat felelősségvállalásra nevelik pici koruktól fogva. A felelősségvállaláshoz hozzátartozik a változtatás képessége, a változtatásra irányuló döntések meghozatala, ha valami már nem működik vagy szenvedést okoz. Ész érvekkel nem lehet házasságot összetartani, sem hivatást éltetővé tenni, ha nem az.
Az egyetlen megoldás az intuitív út. Amikor nem az eszére, hanem a lelkére hallgat a férfi. Amikor meg meri élni legmerészebb vágyait. És az addigi topmanager megvalósítja az álmát, és elmegy autószerelőnek, postásnak, orvosnak, bárminek tanulni, bármekkora őrültségnek hangzik ész érvekkel, mégis menni kell a vágyak után, mely vágyak megvalósítsa meghozza a valódi célt, a küldetést, és olyan erőt ad a férfinek, hogy nem lesz akadály számára. Újra élni kezd, egy teljesebb, minőségibb életet. Ehhez az kell, hogy ügyébe tudjon állni. Abba az ügybe, ami az övé, a meggyőződése, a lételeme. A férfiak ősidőktől fogva harcra vannak kódolva. Ma a harc az ügye, lételeme, kihívása. Amiben megtalálja önmagát. Ehhez társ kell. Olyan társ, aki feltétel nélkül bízik benne. Aki támogatja, erőt ad neki, hisz benne. Beáll a férfi mögé, az ügyébe, és támogatja őt abban, hogy sikerre vigye a vágyát. Az út rögös. Mert új és ismeretlen terep ez mind a férfinek, mind a nőnek, mert nincsenek már minták, amikhez vissza lehet nyúlni. Bizakodásra adhat okot azonban az, hogy általában a nők az intuitív útjukon előrébb tartanak, így könnyebben át tudnak lendülni a kezdeti időszakon, értik, érzik a férfiakat annyira, hogy hathatós segítségek tudnak lenni a férfiak számára. Tudni bízni a nőben, az erejében.
Fentiekből tehát kitűnik, hogy van kiút ami kivezet a férfi életközepi válságából, ami az én útja. Amikor a férfi önmagát választja. A vágyak választása és azok következetes megvalósítása.

 

 

Remélem hasznos volt a cikk! :) Oszd meg, hátha másoknak is segítség! Ha szeretnél ezzel kapcsolatban konkrét tanácsot, segítséget kapni, írj e-mailt az info@enstudio.hu e-mail címre.

 

süti beállítások módosítása