Azt mondják, elválni valakitől nagyon bátor dolog. Valóban az. Van, hogy nagyon hosszú idő eljutni is idáig. Nem akkor, mikor mindennapos pl. a fizikai erőszak. Akkor az ember talán hamarabb eljut arra a pontra, hogy merni kell lépni. De pont a nem lépésből származik rengeteg tragédia is.
Én most nem erről beszélek. Sőt arról sem, amikor nagyon hosszú idő kell ahhoz, hogy az elszenvedő félben tudatosuljon az, hogy egy bántalmazó kapcsolatban él. Mert amikor csak nagyon lassan csúszik át a kezdeti boldogságból bántalmazásba a kapcsolat, és a bántalmazás sem teljesen egyértelmű vagy kézzel fogható, mint pl. egy pofon, ott tovább tart a felismerés.
Van a bátorságnak egy további opciója. Amikor bátor vagyok, és felvállalom, hogy már nincs mit adnom és megtisztelem azzal a másikat, hogy visszaadom a szabadságát, hogy lehetősége legyen teljes éltet élni.
Azokban a családokban, ahol nincs hangos szó, vita vagy veszekedés és nincs már mit adni, csendes egymás mellett élés van. A párok sok esetben ugyanolyan jól kijönnek egymással, mint korábban, nevelik közösen a gyerekeket, tisztelik, szeretik egymást. Ami hiányzik, az intimitás, közös cél, a közös hobbi. Nem feltétlen azért, mert soha nem is volt, csupán teltek az évek, és a pár mindkét tagja más irányba fejlődött, más lett a fontos.
Legtöbbször az ilyen házasságra mondják azt, hogy valójában nincs baj vele, mert a szenvedély úgyis megkopik, a szerelmet mindig felváltja a szeretet. Abban, amiben én is szocializálódtam, egy ilyen házasság jónak, természetesnek mondható. Sokszor hallom, hogy mit akarsz tizen meg huszon év után? Sosem lesz olyan, mint a legelején.
Kívülről egy működő házasságnak látszik. Mert vannak közös programok, nem hallatszik hangos szó. Tisztelettel és szeretettel viselkednek egymással, beszélnek egymásról a felek társaságban. Egyebekben mindkét fél éli a saját életét. Nyíltan, vagy titokban szeretőt tartanak és leélnek így egy életet. Valójában hazugságban. Hazudnak önmaguknak, a gyerekeknek, a világnak. Arra való hivatkozással, hogy a vagyon és a gyerekek... Vagy abban a hitben, hogy ez teljesen jól van így.

Szerintem ilyenkor a legbátrabb dolog felállni. A langyosból felállni. Felállni, és azt mondani legyen vége. Nem hazudni tovább önmagamnak, a másiknak, a gyerekeknek, a világnak.
Azt mondani, hogy tisztellek és szeretlek annyira, hogy nem kötlek tovább magamhoz, megadom a lehetőséget arra, hogy a tisztelet és szeretet mellett valaki megadhassa azt, ami ezen túl is van. Szerelmet, intimitást, támogatást, energiát, hitet. Hogy találj valakit, aki annyira hisz benned, hogy szárnyalni tudsz általa. A hite adta energiát kamatoztatni tudod. A hitet a szerelem energiája adja.
Bátorság mindezt felvállalni a gyerekek előtt is. Hisz ők nem látják, hogy bármi nincs rendben. És bár valójában korfüggő, de ennek a megértetése sokkal nehezebb, pont azért, mert nincs vita, veszekedés, rosszabb esetben verekedés.
Sokszor fel sem tűnik, hogy valójában az ember a legjobb barátjával él együtt férjként, feleségként. Vagy, hogy a legjobb barátjával szexel.
De a szerelmembe vetett hit, a másik által, a vele való szárnylás az más. Az általa inspirálódás, az általa jelen lévő kreatív energia más. Összehasonlíthatatlan. És ezt a világ nem is érti. Vagy csak kevesen. Csak aki már megtapasztalta, vagy épp tapasztalja. És ehhez még feltétlen szerető sem szükséges. Csak valaki, aki által kiprovokálódnak ezek az energiák, ezek az észrevételek.
Az ilyen házasságot eltemetni, elgyászolni a legnehezebb. Könnyebb azt, ahol a szenvedés mindennapos volt. Az egy fellélegzés. Egy hatalmas teher letétel. Egy bántalmazó felet elhagyni túlélés.
Ez más. Ez bátorság. Elengedni bátorság. És hit. Annak a hite, hogy van ennél is több. Ebben hinni helyes önértékeléssel, mintáktól, szülőktől, felmenőktől, és ezek hitrendszereitől való függetlenedéssel lehet.
Ez a kapcsolat a válás után is értékes marad. Pont ezért talán könnyebb utána. A veszteségélmény nagyobb, és mégis kisebb. Mert még sincs, de mégis van. Ott marad a volt társ a hétköznapokban ugyanúgy, csak más minőségben. Abban a minőségben, amiben már valójában van jó ideje. A legnehezebb ilyenkor talán azt megérteni, feldolgozni, hogy pont azok a dolgok amik nem működnek, miért nem működnek? Hiszen az alap, a szeretet, a tisztelet meg van. Működhetne mégis? Valószínű igen, de csakis valamelyik fél önmaga általi megtagadásával. Viszont a cél nem ez. Sosem az, hogy bárki bárkiért, bármiért feladja önmagát, ezáltal a hitelességét. Erre szoktam mondani, hogy jobban biztonsággal mentőmellénnyel kiszállni, mint neki vezetni a jéghegynek a Titanicot.
Itt és most, ebben az életben kell kihozni a lehető legtöbbet. A legtöbb nem az, hogy hazudok magamnak, a másiknak, a gyerekeimnek. Hiszen a gyerekek is azt a példát viszik tovább mintaként, amit látnak. És talán az egyik legfontosabb cél az életben, hogy a gyerekeinknek olyan alapot adjunk, amivel a lehető legtöbbet tudja majd kihozni a saját éltéből. És ez nem a hazugság, a megalkuvás, és az önfelvállalás megtagadása. A minden tekintetben hiteles szülő a legfontosabb.
Bátornak lenni nem csak azért nehéz, mert hatalmas lelki erő kell egy válás végig viteléhez. Nehéz, mert általában az emberek a miértet nem értik meg. A kétségek, hogy jól döntöttem? Amire a választ a helyes önbecsülés és a lelkünk hangja adja meg.