Nagyanyád a házasságod átka?

“Amikor a pincében már tetvesek voltunk, levetkőztem, hogy kiszedjem a fehérneműmből a tetveket. A mögöttem levő nő fölsikoltott. A sebet, ami a hátamon volt, föltéptem a levetett kombinéval. A nő iszonyodva faggatott: nem vetted észre, hogy egy seb van a hátadon? Nem vetted észre, hogy föltéped? – Odaszaladtak az emberek, és nézték a hátamon a sebet. (Ezt akkor kaptam, amikor úgy erőszakoltak meg, hogy a két lábamat ráhajtották a vállamra.)

Aztán begyógyult valahogy a seb, ki törődött vele akkor? Később rühesek lettünk. A gyúrói főjegyző gratulált valakinek, hogy: “asszonyom, az, ami az ujja között van, nem kiütés, hanem rüh, nekem is az van.” A tetűkhöz már úgy értettem, hogy tudtam, melyik nőstény, melyik hím, melyik terhes, melyik jóllakott, melyik éhes. Egyszer majd leírom, hogy milyenek is a tetűk. Most röviden annyit, hogy van fejtetű, ruhatetű, lapostetű. A lapostetű a hónaljszőrzetben és a fanszőrzetben él, a ruhatetű a ruhában, a fejtetű pedig, ahogy a neve mondja, a hajban, a fejen. Ha az embernek mind a háromféle van, hiába szedegeti őket, mindig csípik. Azt tanácsolták, kenjük be magunkat petróleummal. Bekentük. A tetűk nem riadtak el, a petróleum még kegyetlenebbül csípett és büdösek is lettünk. Mosakodásról persze szó se lehetett.
…..
Egyszer bejött a pincébe egy orosz katona, aludtam. Álmomból ébresztett föl, fölém hajolt, fölrázott. Ugyanaz a fiatal nő, aki a sebet látta a hátamon, azt mondta, hogy olyan lett az arcom, mint a lovaké – a rémülettől. Kitágultak és reszkettek az orrcimpáim, kidagadtak az erek a homlokomon, és a szembogaram furcsán kitágult. De ez csak az első perc volt. Aztán jött az alkudozás, a könyörgés románul. Magyarul pedig a többieknek könyörögtem: itt a kommandatúra a közelben, menjen át valaki, és szóljon! kérjen segítséget! Vagy küldjenek át egy gyermeket, hiszen tudják, hogy a gyermekeket nem bántják az oroszok. – De nem, nem mozdult senki. Nyolcvan ember hallgatta tétlenül a könyörgésemet.

Féltek, hallgattak és tűrték, hogy előttük és a gyermekek előtt megerőszakoljanak. Ezt vajon hogy számolják el önmagukkal? És én hogy tudom elszámolni, ha nem segítek, mert félek – és hányszor nem segítek… A legmélyebb álmomból is felébredek, ha kinn az utcán sikoltanak. Kirohanok a balkonra, kutatva, mi történik, gondolom, odavágok valamit, egy vázát, egy cserép virágot ledobok, valamit tenni kell, mert most valaki segítségért kiált, és tudom, hogy nem jönnek ki a házakból az emberek. Amikor én segítségért kiáltottam, nem mozdult senki. Mikor az utcán segítségért kiáltottam… Pedig kilestek az ablakon. (A félelem győz le mindent, és nem a szeretet?)”

Fenti sorok Polcz Alaine: Asszony a fronton c. könyvéből valók.

Dr. Gilbert Renaud a Recall Healing atyja szerint problémáink arra vezethetőek vissza, hogy gondolataink, érzelmeink és tetteink nincsenek egymással összhangban. Mert bizonyos érzelmi kódokat nemcsak a saját életünkből hozzuk, hanem felmenőink érzelmi traumái (konfliktusai) rögzültek bennünk sejtszinten.

Gondoljunk csak bele történelmünkbe. Két világháború, mi mindig a vesztes oldalon. Trianon, ’56.
Mondják szerelemben és háborúban mindent lehet. Itt most az utóbbiról van szó.


Hány asszony, leány lehetett akit valahogyan bántottak, megerőszakoltak? Ezek a lányok, asszonyok a mi felmenőink. Milyen hagyományokat, hitrendszereket, tanításokat adhattak tovább? Mi ezekre már nem emlékszünk csak arra, hogy belénk kódolták, belénk nevelték a bizalmatlanságot, a félelmet. Félelmet az elköteleződéstől. Félelmet a bizalomtól.


Biztosan lesznek jó páran akik magukra ismernek akkor mikor azt mondom:

“Félek önmagamat adni.”

“Csak kihasználnak ha kitárulkozom.”

“Kihasználják az őszinteségem.”

“Nem tudok kiteljesedni a szexben.”

” Tele vagyok gátlásokkal.”

” Csak egyéjszakás kalandnak kellek.”


Aztán a másik oldal. Vétkesek közt cinkos aki néma. Aki nem segített. Mert félt. Lelkiismeret-furdalásban élte le egész életet. Nagy valószínűséggel segített ahol tudott, enyhítse lelke terhét. Az milyen mintát örökített át? A jó szándékot, a segítséget. Generációkon át mára eljutott oda, hogy kérve kéretlenül mindenki segít. Hányszor hallottuk: “én csak jót akartam”.

Nézzünk szét kicsit a környezetünkben. Mindenki beleszól mindenbe. Ész nélkül adják a tanácsokat emberek egymásnak. Ész nélkül segíteni akarnak. Ha kell, ha nem kell. Miért? Mert már kódolva van bennük.
Férfiak, akik tárgyként kezelik a nőket. Férfiak akik bizonytalanok önmagukban. Félnek konfrontálódni, kiállni önmagukért, szerettükért. Félnek felvállalni önmagukat, érzéseiket.


És máris visszajutottunk oda, ahonnan elindultunk. Nők félnek NŐK lenni, férfiak félnek FÉRFI lenni.
Műköröm, műcici, műszempilla, póthaj, ettől érzik nőknek magukat, pedig annak belülről kellene fakadnia. Nézik a mexikói sorozatokat, mert csak nézni, de megélni nem merik a szerelmet és a szenvedélyt.
Férfiak is külsőségekkel próbálkoznak férfinak lenni. Menő kocsi, menő óra, műnő. Mert az igazi már nagy falat lenne.


A média is ezt sugározza állandóan. Nők és férfiak eltorzult énképpel, önismerettel. Nők, örökös tetszeni akarással, akik csak úgy tesznek fel magukról képet a közösségi oldalaikra, hogy a kamera szépítő funkciója maxon van. A lájkokból táplálkoznak, azoktól várják az önigazolást. Kompenzálnak folyamatosan.
Pedig megfelelő önismerettel és segítséggel fel lehetne oldani ezeket a generációs traumákat egy teljesebb, tartalmasabb kiegyensúlyozottabb életért, színvonalas, boldog párkapcsolatért.

Felelősek vagyunk azért, hogy gyermekeinknek már ne adjuk tovább a családi traumákat!

Remélem hasznos volt a cikk!